Az egyik híres zen-templom kertjében az egyik szerzetes volt a kertész. Azért kapta ezt a munkát, mert mindenki másnál jobban szerette a virágokat, a bokrokat, a fákat. A templom mellett állt egy kisebb templom, abban lakott egy öreg zen-mester. Egy nap, amikor a nagy templomba vendégeket vártak, a kertész a szokásosnál is nagyobb gonddal dolgozott: gyomlált, szepen megnyírta a sövényeket, összegereblyézte a lehullott leveleket. A szomszédban élő öreg mester érdeklődve figyelte őt a két templomot elválasztó alacsony kőkerítés túlsó oldaláról.
Amikor befejezte a munkát, a kertész gyönyörködve szétnézett.
- Hát nem gyönyörű? - kérdezte az öreg mestertől.
- De az - hangzott a válasz. - Valami azonban hiányzik. Segíts átmászni ezen a falon, megmutatom, mi az!
A kertész rövid habozás után az öreg mestert átemelte a falon, s leállította a földre. Az öreg mester odament a kert közepén álló fához, megragadta a törzsét, és hevesen megrázta. A lehulló, apró levelek az egész kertet beterítették.
- Most pedig - mondta az öreg zen-mester -, segíts visszamásznom!
